Hófehérke

Azt hittem, a klasszikus Hófehérke mese igazán nem tud többet adni, mint amit eddig gyerekkorom óta megértettem belőle. Azért elővettem az Adamik Lajos-féle fordítást, ami a legközelebb áll a Grimm fivérek eredeti verziójához, és nagyon gyorsan megváltozott a véleményem. Tulajdonképpen az erősödött meg, hogy egy mese nem adja meg olyan könnyen magát. Vannak benne momentumok, amik nem hagyják az embert nyugodni, és amikor azt érezzük, hogy „itt valami nem stimmel”, akkor biztos, hogy jó úton járunk. Úgyhogy egy idő után éberen figyelni kezdtem, mi piszkálja a csőrömet.

Az első furcsaság: Hófehérke mindössze hét éves a történet szerint, amikor a tükör már úgy felel a gonosz mostohának, hogy Hófehérke százszor szebb nála. Vagyis gyerek, mai fogalmaink között épp hogy csak elkezdte az iskolát. Akkor miért féltékeny rá egy szép, érett nő? Talán a hetes szám nem valós, mindössze a majd később előbukkanó törpék számára rímel. De ennyi erővel lehetne Hófehérke 14 vagy 21 éves is, előbb hinnénk el, hogy nőiségében valós riválisa lehet a mostohaanyjának. De nem, ezt a számot, a hetet senki nem írta át a középkori eredetű mese keletkezése óta, mindenki helyénvalónak tartotta. Akkor hát mégis mi az, ami miatt a mostoha úgy érzi, hogy el kell pusztítania Hófehérkét, miért „sárgult-zöldült az irigységtől”? A választ a szövegben a hetedik év említése környezetében találtam meg: „…hetedik évét betöltve pedig olyan szép volt, akár a tündöklő nap,…”. Vagyis volt valami Hófehérkében, amit a királyné megérzett, a kiteljesedett, ám lelkében csonka (hiszen irigy) nő ösztönével tudta, mi ez a szépség: a tündöklő nap szépsége, a teljesség szépsége. És ez a szépség sebezhető: ártatlanságában van a gyengesége, de mint később látni fogjuk, az ereje is.

Az életkorával kapcsolatos következő zavar: amikor a királyfi meglátja a koporsóban, már felnőtt nő.

Töprengenivaló: Hol tölti a közbülső időt? A törpék házában vagy a koporsóban? Miért?

Feltűnő az apa teljes hiánya. Egyszer történik róla említés a mesében: „Esztendő múltán a király másik feleséget választott magának.” Tehát egész ténykedése kimerül abban, hogy maga mellé asszonyt vesz. Ezzel aztán ki is lép a történetből, egyértelműen nemtörődöm, rossz apa. (Milyen király lehet? Vajon az ország sorsával is ennyit foglalkozik?) Ha megnézzük a többi férfi szereplőt egészen a királyfiig: a vadász, akit a királyné Hófehérke elveszejtésével bíz meg, a szakács, akinek Hófehérke (helyett a szarvasborjú) tüdejét-máját kell megfőzni (sós vízben!), a törpék: mind-mind súlytalan szereplők. Vagy akaratgyenge, mint a királynő alkalmazottai, akik nem mernek szembeszegülni vele, vagy törpék már megjelenésükben is. Így aztán tényleg megkönnyebbülünk, amikor a végén egy valódi, cselekvőképes királyfi érkezik a történetbe: kéri a törpéktől a koporsót, sőt szinte könyörög érte, végül el is viteti. Megjelenik a történetben a határozottság, az irányváltás, a saját akaratból cselekvés, szemben az eddigi szereplők sodródásával.

Nőből viszont három is van: az édesanya, a gonosz mostoha és a lány. Az édesanya hamar eltűnik, helyébe lép a gonosz mostoha. Mint tudjuk, sok Grimm mese eredetijében még édesanya szerepelt a mostoha helyett, de a későbbi verziókban a szerzők ezt már kiváló pszichológiai érzékkel módosították, mivel rájöttek, hogy olyan nehéz azzal szembesülni, hogy az imádott édesanya, akitől a gyermek élete függ, nem mindig csak csupa jóság és szeretet. Amikor a kisgyerek megtapasztalja az első tiltást, a komoly fejcsóválásban az eddig megszokottól eltérő anya képe rajzolódik ki. Ezzel nem egyszerű megbirkózni, és időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egységes kép alakuljon ki az édesanyáról, aki ilyen is meg olyan is tud lenni.

De maradjunk a mesénél: az édesanya kiiktatódik, a helyébe egy „szép, ám büszke és gőgös” mostoha lép. Innentől a mese a két alak zavarbaejtő párhuzamára és egyszersmind ellentétére épül: Hófehérke szép, ártatlan, naiv, szerény, fehér, mint a hó, a mostoha pedig szép, büszke, gőgös, alakoskodó. Tehát egymásnak ellentéte a két nő egy tulajdonságot leszámítva, ami a szépség. Mondhatnánk, hogy a mese központi problémája ezek szerint a szépség, a szépség két arcát látjuk, de hiszen egy egyszerű külső tulajdonság kevés lenne egy ilyen elterjedt mese népszerűségének a magyarázatára. Sokkal inkább a szépségre adott reakció a döntő. Lássuk, hogy melyik szereplő hogyan szembesül Hófehérke szépségével!

A gonosz mostoha gyűlöli és féltékeny rá, a vadász megszánja és megkönnyebbül, hogy nem neki kellett megölnie, a törpék megcsodálják álmában: „Ej, az áldóját – kiáltották -, milyen gyönyörű gyermek!”, végül pedig a királyfi beleszeret. És maga Hófehérke úgy tűnik, nincs is tudatában tulajdon szépségének, hiszen kedves, ártatlan és szerény. Ám épp ez a naivitás okozza vesztét: ő még nem tudja, amit a gonosz mostoha már tud: birtokában van egy olyan teljes szépségnek, mely csak annak adatik meg, akiben nincs gonoszság és gőg. Tehát az ártatlanság önmagában nem csak vonzó tulajdonság lehet, hiszen ez okozza Hófehérke vesztét: a túlzott bizalom, amellyel újra és újra a közelébe engedi a mostohát.

Töprengenivaló: Hova lesz Hófehérke naivitása, ártatlansága? Hogyan tud elpusztulni a gonosz királyné?

Felelős szülőként, felnőttként nézve a történetet felmerül a kérdés: miért hagyták magára Hófehérkét a törpék, amikor tudták, hogy a gonosz királyné az életére tör? Földhözragadtan válaszolva persze azért, mert különben vége a mesének: nem tudná a mostoha kivitelezni gonosz tettét. De persze tudjuk, hogy a mesében nincs olyan akadály, amit nem győz le egy erős akarat, ha szükséges, tehát ha a dramaturgia megengedné, hogy mondjuk a törpék őrt állítsanak maguk közül Hófehérke mellé, a gonosz mostoha megoldaná, hogy kijátssza. A valódi okot megint a nemtörődömségnél látom: a törpék passzivitásukkal ugyanúgy kiszolgáltatják Hófehérkét a mostohájának, mint a király. Mondhatnánk: Hófehérke cseberből vederbe került, csak itt a férfialak feldarabolódott hét felé. Hiszen a törpéknek nincs egyedi karaktere (Tudor, Vidor, stb. elnevezést csak a Disney-verzióban kaptak), egységesen viselkednek és cselekszenek, többnyire így, többesszámban vannak említve: törpék. Az egyetlen kivétel, amikor felfedezik Hófehérkét, és elhangzik a mese ikonikus láncmese-betétje: „Ki ült az én székecskémen?” stb. Feltehetjük, hogy míg a király az államügyekkel van elfoglalva, addig a „fiúk a bányában dolgoznak”. A fehér szín az ő házukban köszön vissza a tiszta abrosz és a vetett ágyak takarójának színében: itt is a tisztaság jelenik meg, a törpék aggódóak, gondoskodóak, kicsit infantilisek is, ebből a szempontból természetükben közel állnak Hófehérkéhez, tehát Hófehérke a törpék felől biztonságban érezheti magát. Ám ez kevés, nem elég ahhoz, hogy teljes legyen a védelem. Szóval a törpéknél élvezett átmeneti védelem rövid ideig nyújt Hófehérkének menedéket, a valódi menekülést a királyfi hozza el.

És akkor most álljunk is meg és nézzünk kicsit mélyebbre a történetben. Valóban csak ennyit jelentene a mese, hogy egy lánynak születésétől élete végéig szüksége van egy erős férfira, aki védelmezi őt, különben elveszejtik őt a gőgös, irigy nők? Érezzük, hogy így ez a mese nem lenne teljes. A teljességhez akkor jutunk el, ha fel merjük vállalni, hogy a mesének más szinteken is van létjogosultsága, nemcsak a konkrét értelmezés szintjén. Sokkal elfogadhatóbb, ha meglátjuk, milyen tulajdonságokat, jellemvonásokat hordoznak az egyes karakterek: a nemtörődöm király az bennünk, aki életünk körülményeit rendezi. A törpék kicsik, csak derékmagasságig látnak, némileg gyermekiek, mint Hófehérke, és ez az infantilizmus teszi őket felelőtlenné, éretlenné. Egész nap érc és arany után kutatnak, Hófehérkével tulajdonképpen egyezséget kötnek: gondoskodnak egymás fizikai szükségleteiről. Tehát valódi védelem, ami egy kislánynak kijárna, itt sincs. Belső törpéink már legalább látják a veszélyt, de nem hoznak hathatós intézkedést az elhárításukra. Amikor engedjük, hogy a királyfi, a Cselekvő megérkezzen, akkor lendül előre ügyünk. Ő az bennünk, aki értékeli valódi, belülről sugárzó szépségünket, az ártatlanságot, ami eddig sebezhetőséget jelentett, aki elindul a sűrű erdőből kifelé, és akinek a ténykedése nyomán széttörik a bennünket védő, egyszersmind fogva tartó üvegkoporsó.